Tizenéves voltam, amikor először találkoztam vele családi-baráti körben. Akkor indult „újra” a karrierje. Gyerekként két dolog maradt meg bennem akkor róla: a félreismerhetetlen, érces, mégis bársonyos hangja, és az, mennyire nem volt képes elhinni, hogy ő sztár lett. Haláláig nem tudta elhinni. Június 22-én lenne 67 éves.
Visszacsapott a tehetség
Emlékszem, amikor a nagy visszatérés után üldögélt egy vidéki rádióstúdióban interjúra várva, és nézegette az első, akkor már nem bakelit-, hanem CD lemezét. Előttem van, ahogyan értetlenül forgatta a kezében, és emlékszem az arckifejezésére, miközben arról beszélt, hogy nem is gondolta volna, hogy neki egyszer lesz egy ilyen. Pedig lett. Nem is egy, és nem is akármilyen. De a hosszú, mondhatni „száműzetésben” töltött időszakban erről álmodni sem mert.
A 70-es években fiatalon, sikeresen indult karrierje ugyanis gyorsan derékba tört. Az Édes kisfiam,A boldogság és én vagy a Különös szilveszter sikere és az ő páratlan tehetsége visszacsapott. Akkoriban az ORI-nál azt a lehetőséget ajánlották fel neki, hogy ha továbbra is énekelni akar, álljon be Csepregi Éva mögé a Neotonba vokalistának.
Zsuzsa ezt a megalázó, nevezzük így, „ajánlatot” nem fogadta el, így ha továbbra is énekelni akart, el kellett hagynia az országot. Kénytelen volt külföldre menni, és a tehetségét aprópénzre váltani, ha nem akart éhen halni. Bárokban, éjszakai lokálokban énekelt, és a „hang”, amely csak az övé volt, éveken keresztül várt arra, hogy újra megmutathassa, mit tud.
Nyomorból a csillogásba
A külföldön töltött évek a sokak által nagy esélynek hittekkel ellentétben Zsuzsának egyet jelentett a honvággyal és a nélkülözéssel. Fia, Krisztián több alkalommal is elmesélte, hogyan éltek ott, amikor azt sem tudták, mit esznek majd holnap, amikor a takaró alá bújva vacogtak a hideg lakásban, vagy amikor suttogva beszéltek csak, hogy a villanyszámlás ne hallja, hogy otthon vannak, mert nem tudták kifizetni a számlát.
Aztán Cserháti Zsuzsa a rendszerváltás után hazajött. A régi kollégák, különösképpen Charlie, Kovács Kati segítették őt megtalálni a helyét az új világban, és „A Cserháti” ismét berobbant a köztudatba. A hirtelen jött sikerrel azonban nem nagyon tudott mit kezdeni.
A nélkülözésben, létbizonytalanságban töltött sok-sok év, az állandó félelem maradandó nyomot hagyott benne. A csillogást, a sztárok életét nemcsak ezért, hanem azért sem tudta magáénak érezni, mert a személyisége sem ilyen volt. Nem szeretett a középpontban lenni, ő csak énekelni akart. És énekelt. Dalaiban az egész életét elmeséli, amolyan sírva vigadós módon.
Az nlcafe teljes cikkért klikk.
Visszacsapott a tehetség
Emlékszem, amikor a nagy visszatérés után üldögélt egy vidéki rádióstúdióban interjúra várva, és nézegette az első, akkor már nem bakelit-, hanem CD lemezét. Előttem van, ahogyan értetlenül forgatta a kezében, és emlékszem az arckifejezésére, miközben arról beszélt, hogy nem is gondolta volna, hogy neki egyszer lesz egy ilyen. Pedig lett. Nem is egy, és nem is akármilyen. De a hosszú, mondhatni „száműzetésben” töltött időszakban erről álmodni sem mert.
A 70-es években fiatalon, sikeresen indult karrierje ugyanis gyorsan derékba tört. Az Édes kisfiam,A boldogság és én vagy a Különös szilveszter sikere és az ő páratlan tehetsége visszacsapott. Akkoriban az ORI-nál azt a lehetőséget ajánlották fel neki, hogy ha továbbra is énekelni akar, álljon be Csepregi Éva mögé a Neotonba vokalistának.
Zsuzsa ezt a megalázó, nevezzük így, „ajánlatot” nem fogadta el, így ha továbbra is énekelni akart, el kellett hagynia az országot. Kénytelen volt külföldre menni, és a tehetségét aprópénzre váltani, ha nem akart éhen halni. Bárokban, éjszakai lokálokban énekelt, és a „hang”, amely csak az övé volt, éveken keresztül várt arra, hogy újra megmutathassa, mit tud.
Nyomorból a csillogásba
A külföldön töltött évek a sokak által nagy esélynek hittekkel ellentétben Zsuzsának egyet jelentett a honvággyal és a nélkülözéssel. Fia, Krisztián több alkalommal is elmesélte, hogyan éltek ott, amikor azt sem tudták, mit esznek majd holnap, amikor a takaró alá bújva vacogtak a hideg lakásban, vagy amikor suttogva beszéltek csak, hogy a villanyszámlás ne hallja, hogy otthon vannak, mert nem tudták kifizetni a számlát.
Aztán Cserháti Zsuzsa a rendszerváltás után hazajött. A régi kollégák, különösképpen Charlie, Kovács Kati segítették őt megtalálni a helyét az új világban, és „A Cserháti” ismét berobbant a köztudatba. A hirtelen jött sikerrel azonban nem nagyon tudott mit kezdeni.
A nélkülözésben, létbizonytalanságban töltött sok-sok év, az állandó félelem maradandó nyomot hagyott benne. A csillogást, a sztárok életét nemcsak ezért, hanem azért sem tudta magáénak érezni, mert a személyisége sem ilyen volt. Nem szeretett a középpontban lenni, ő csak énekelni akart. És énekelt. Dalaiban az egész életét elmeséli, amolyan sírva vigadós módon.
Az nlcafe teljes cikkért klikk.